A brazil őserdő legkülönösebb népei

Brazíliában heteket, hónapokat, sőt éveket le lehet úgy élni, hogy az ember nem lát igazi őslakost. A 180 milliós országban jelenleg mintegy 800 ezer magát indián származásúnak valló egyén él, igaz, közülük már csak 155 ezren állították magukról, hogy beszélik is őseik nyelvét. De az is igaz, hogy ez a vidék korábban sem volt olyan sűrűn lakott, és nem adott otthont olyan fejlett őslakos civilizációknak, mint a mai Mexikó vagy Peru. A ma élő brazil őslakosok jelentős része halászó-vadászó-gyűjtögető életmódot folytató, paleolit szinten élő, kis nomád vagy félnomád közösségben él – így életformájuk, nyelvük betekintést enged az emberiség őskorába.

A brazil kormány őslakos ügyekkel foglalkozó hivatala jelenleg 67 olyan népcsoportot tart nyilván, amelyek nem vagy csak szórványosan érintkeznek a külvilággal. Van olyan, amelynek még a nevét sem tudják, és azt sem, milyen (nyelvcsaládba tartozó) nyelvet beszélhetnek. A csoportok lélekszámáról is csak becslések vannak. A legkisebb talán harminc, a legnagyobb talán ezerötszáz főt számlál a hivatal (FUNAI) szerint. Nagy részük Őslakos Területen (ez a rezervátum hivatalos neve) él, ami elméletben háborítatlanságot biztosít számukra. Ezeknek az apró közösségeknek viszont hatalmas erdőségek kellenének, hogy hagyományos életformájukkal eltarthassák magukat.  A külvilággal nem érintkező indiánok számára fenntartott erdők területe 14 millió hektár – Magyarország teljes területének másfélszerese. Az 1988-as brazil alkotmány garantálja az őslakos népek jogait a saját életformájukhoz és területükhöz. Jogi, igazgatási szempontból tehát azt mondhatnánk, ideális a helyzet. (Nem volt ez mindig így, a FUNAI 1969-es megalapítása előtt a hivatalos politika is az indiánok modern társadalomba való „integrálását” javasolta, ami gyakran egyet jelentett a lemészárlásukkal.)

A VILÁG LEGVESZÉLYEZTETETTEBB NÉPE

A valós helyzet azért most sem ennyire idilli. (Erről korábban itt írtunk.) Mert – bár Brazília rohamos ütemben fejlődik – a FUNAI messze nem rendelkezik elég eszközzel ahhoz, hogy egy másfél magyarországnyi területet folyamatosan ellenőrizzen. Tegyük fel, ha ki is lenne tömve pénzzel – akár hozzánk közelebb álló országokból is tudnánk példákat hozni –, vannak olyan iparágak, amelyek kicsit nagyobb lobbierővel bírnak a természet- vagy örökségvédelemnél. Azaz szinte csak olyanok vannak. Ez a vidék pedig nem is tűnik értéktelennek: a trópusi fák, a föld alatt rejtőző ércek, sőt maga föld is, amin akár szójababot lehetne termelni, hatalmas vonzerőt jelentenek. Ez pedig az indián területekre vonzza az illegális fakitermelőket, erdőirtókat, akik pedig gyakran nemcsak az őslakosok életterét pusztítják el, hanem magukat az őslakosokat is. És itt jönnek képbe az awák. A Survival International, az őslakosokkal foglalkozó legnagyobb jogvédő szervezet szerint ma ők vannak a legnagyobb veszélyben. Az elméletben nekik fenntartott területnek már az egyharmadán kiirtották az erdőt. 2011-ben egy nyolcéves awa kislányt élve égettek el, hogy így figyelmeztessék az indiánokat, ne merjenek ellenállni. (Az utóbbi években hasonló okokból több mint 400 őslakost öltek meg.)  Jelenleg – a FUNAI adatai szerint – 6 kilométerre közelítették meg az awák települését. Az awa nép mintegy 360 főt számlál, közülük kevesebb mint százan lehetnek, akik egyáltalán nem tartanak kapcsolatot a külvilággal. Jó kétszáz éve az erdőben élnek, nomád életmódot folytatnak. A többiek a kormány által létrehozott kis telepeken laknak. Vadászó-gyűjtögető életet élnek. Virágmézet, gyümölcsöket gyűjtenek az erdőből. Kisebb állatokat – főleg majmokat – ejtenek el. Közeli, szoros kapcsolatban élnek a természettel, ismerik az erdeik minden szegletét, fáját, ösvényét, tudják, melyik növény mikor ehető, melyik állatra mikor érdemes vadászni. Szigorú tabuk övezik a vadászatot. Vannak állatok, amelyeket sosem szabad elejteni, vannak, amelyeket csak az év bizonyos időszakában. Egyensúlyban élnek az erdővel, nem élik fel annak erőforrásait. Hitük szerint, amit az erdőtől elvesznek, azt vissza is kell annak adni. A legkülönösebb kapcsolatban a majmokkal vannak. Annak ellenére, hogy hússzükségletük legnagyobb részét majmokból nyerik, azokat házikedvencként is tartják. A kismajmok ott vannak mindenütt a faluban. Sőt, a majmok inkább családtagnak, mint háziállatnak számítanak. Olyannyira, hogy az awa nők általában gyermekeikkel együtt a kismajmokat is szoptatják.

AZ ŐSIDŐK MÉLYÉRŐL SZÓLNAK

A brazil őserdő ad otthont a világ legkülönösebb nyelvét beszélő népnek is – ők a pirahák. Az még csak hagyján, hogy a kis indián nyelvben van a legkevesebb fonéma a világon – összesen talán tizenegy. Ez alig a negyede annak, mint ami a mi mai anyanyelvünkben található. Azért mondjuk, hogy talán, mert ennél jóval több hangot hallunk, de ezek egyazon hang különböző megnyilvánulásai. De ennél is furcsább, hogy a pirahában egyáltalán nincsenek színek. Ha valamiről azt akarják mondani zöld, azt mondják, olyan, mint a levél, ha vörös, olyan, mint a vér, ha barna, akkor olyan mint a majom és így tovább. Ezt persze még meg is értenénk. A brazil dzsungel maga is sokszínű. És sokhangú is, így a piraha az egyik nyelv, amit nemcsak beszélni lehet, hanem fütyülni is. Számnevek viszont egyáltalán nincsenek a nyelvben. Mindössze két szó létezik a számok megnevezésére. De ha azt hinnénk, hogy az egyik azt jelenti, hogy egy, a másik meg hogy sok, akkor bizony tévednénk. Inkább relatív mennyiségeket jelölnek. Többet vagy kevesebbet, de semmiképpen nem határozott számokat. Úgy tűnik, a piraháknak egyáltalán nincs is számfogalmuk. Bár néhányan megtanultak portugálul, a számnevekkel, a számolással csak küzdenek, ez pedig széles teret nyit azoknak a helyi kereskedőknek, akik át akarják őket verni. A pirahákat kutató nyelvészek szerint egyszerűen nincs is szükségük számokra, számolásra a mindennapi életükben. Hiszen nem mindegy, hogy pontosan hány bogyót is sikerült aznap begyűjteni, huszonhármat vagy negyvenkettőt? Daniel Everettnek mégsem ez volt a legfrusztrálóbb, amikor először a pirahákhoz érkezett. Hanem az, hogy teljességgel képtelen volt a hivatását gyakorolni. Everett ugyanis – aki ma már nyelvészként a piraha és számos más brazíliai őslakos nyelv legjobb ismerője – eredetileg hittérítőként érkezett a pirahák földjére. Ők azonban – miután Everett már alaposan ismerte nyelvüket – egyszerűen megkérdezték, hogy vajon ő személyesen látta-e azokat a dolgokat, amelyekről beszél. Vagy ha nem is látta, de legalább olyantól hallotta-e, aki személyesen látta? Amikor kiderült, hogy egyik sem igaz, a pirahák elvesztették érdeklődésüket. Nyelvükben ugyan színek vagy számok nincsenek, viszont igen alaposan jelzik azt, hogy mennyire valóságos valami, hogy a cselekvést, amit elmondunk, magunk láttuk-e. A fikció – az elvont történet – így gyakorlatilag teljesen érdektelen számukra. Egyszerűen nem beszélgetnek olyan emberekről, dolgokról, akiket, amelyeket személyesen nem ismernek. Everett a fentiekből azt a következtetést vonta le, hogy a pirahák nyelve, kultúrája az emberiség legősibb rétegét alkotja, üzenet egy olyan időből, amelyről egyébként vajmi keveset tudunk. Az ősidőkből, amikor az ősemberek még – a mai pirahákhoz hasonlóan – vadászó-gyűjtögető hordákban éltek világszerte.